A boldogság nyomában

Nem, ez nem egy filmritika lesz (ha valaki még nem látta volna a Boldogság nyomábant azonnal pótolni).
Csak eszembe jutottak embertársaim, amint nap mint nap cipelik keresztjüket. Sokszor nem is tudjuk, hogy miért tesszük, amit teszünk. Csak zajlanak dolgos napjaink és néha ha visszanézünk számot kell adnunk önmagunknak, hogy volt-e értelme.
Mert a lelkiismeret ilyen rohadt dolog. Hazudhatsz anyunak, apunak, férjnek, feleségnek de önmagadnak hosszú távon (ha nem vagy idióta) nem tudsz.
És elképzelem a fehér kis emberkéket, ahogy útjuk elején patyolattiszta ruhával elindulnak, majd gázolnak át életük során a mocskon, majd pár évtizet után azt veszik észre, hogy csomókban lóg a kosz a szétszakadt ruhán.
És mi végre? Ki az, aki ránk kényszeríti akaratát. A legtöbbet mi magunk hozzuk és vetjük alá magunkat.
Rousseau nem volt buta gyerek. Mikor először olvastam tőle akkor is újként hatott, de azóta még többre értékelem. Megállt és elgondolkodott. Majd úgy gondolta, hogy kivonul a természetbe, mert az emberi miliő csak elvonja a figyelmét a fontos dolgokról.
Most tényleg fontos a HD felbontás, az okostelefon, az intelligens autó, mosópor, sajtreszelő, mágneses karkötő, mellimplantátum meg hajbeültetés?
Ki az, aki fel tudja tenni és meg tudja válaszolni a kérdést, hogy mi a célja az életében? Hányan mondhatják magukról, hogy minden nap nevetnek egy jóízűt és vannak barátaik? Ha tehették, nem bántottak senkit, mert úgy tisztelték embertársaikat, mint önmagukat (vagy csak feleannyira)?
Ki látott utoljára tiszteletet vacokni mocskosan, szégyenkezve a reflektorfényekben fürdő színfalak mögött a sarokba lökve?
Mi kellene történjen ahhoz, hogy józan paraszti ésszel az emberek boldogan éljenek?

Ha csak egy kicsit megbecsülnénk egymást és néha önelemzést tartanánk.